Isten kegyelméből való királyságban élünk, és ebben is akarunk élni. Azért hívjuk demokráciának, mert a koronázási ceremóniában bárki részt vehet. A királytól azt várjuk, hogy nálunk különb legyen, átadja a helyét az idősebbeknek a villamoson, áfát ne csaljon, ideális házasságban éljen.

Pedig mennyivel nehezebb helyzetben van szegény: a színpad az apróbb bakikat is felnagyítja, egy hétköznapi sunnyogást a kamera morális fertőnek mutat. Egyszerre kell, hogy megfeleljen egy roppant vegyes közönség minden tagjának, tartsa be az úttörők tizenkét pontját és persze a tízparancsolatot. Eközben az elledrukkerek azon fáradoznak, hogy óvodáskori botlásairól lerántsák a leplet.

Érdekel bárkit, hogy a fodrásznője csalja a férjét, vagy hogy az autószerelője cinkelt lapokkal ultizik? Nem. Az számít, hogy rendesen végezze a dolgát, a többi a magánügye. De hogy egy elnök kinek a szájába élvez el, mit sumákol és hadovál, az egyből közügy. Valójában nem arra van szükségünk, hogy a politikusok minket képviseljenek, hanem hogy követhessük őket, és házioltárunkra az ő képüket tegyük.

Ennek az elvárásnak nem tudnak megfelelni, ahogy saját hazájában még Jézus sem tudott, pedig megvolt hozzá a képzettsége és a családi háttere. Amikor másképp viselkedik a példaképünk, mint szerintünk kellene, akkor felháborodunk. Ez a demokrácia másik fontos vonása: az uralkodó osztályra csúnyákat lehet mondani. Egy bátor blogbejegyzés vagy nyílt levél, vagy pláne tüntetés – pezseg a vérünk, és azzal áltatjuk magunkat, hogy tettünk valamit. Nem tanultuk meg a leckét, hogy ha valakinek akkora hatalmat adunk, hogy uralkodhat fölöttünk, utána ezt már nem tudjuk visszavonni. A király és a nép közötti csetepatékból a “demokráciákban” az előbbi szokott győztesen kikerülni.

Nem azt mondom, hogy minden úgy jó, ahogy van. Schmitt Pállal nem dolgoznék együtt (alig várom, hogy egy állásinterjú első fordulójában utasítsam el, bár erre sajnos kicsi az esély). De ebben nincs semmi rendkívüli, hozzá hasonló szolgalelkű, hazudozós alak minden bokorban terem. Nyilván be is van tojva rendesen, az ő helyében be lennék én is. Ám mindez érdektelen. Az olyan piszlicsáré ügyek, mint egy összeollózott kisdoktori vagy az LMP által kezdeményezett népszavazás pontjai elfedik a szemünk elől a lényeget.

Keressük meg a rendszerben azt, amitől tényleg nem működik. Ez Orbán Viktor vélhető nárcisztikus személyiségzavara? Vagy a nemzetközi tőkének való kiszolgáltatottság? Vagy a pártrendszer mint olyan? Fogalmam sincs. De keressük meg azt a hibás részt, és álljunk neki kijavítani. Addig nincs értelme ilyen kiszámíthatóan hőzöngeni, mintha a tízmilliós Való Világ országa lennénk.

PS: Schmitt Pál időközben lemondott. Ez nem érinti mondanivalóm lényegét.