– A füvet levágtad?

Öt perce sincs, hogy kihúzta a fűnyírót, letisztogatta, és visszatolta a sufniba. A brummogás még nem halt el egészen, arra várt, hogy kiszellőzzön füléből a hang, és ne halljon mást, csak a szürkülő késő délutánt. Hát a füvet hogyne vágta volna le! Megöntözte a satnya rózsabokrokat, melyek egy éve dacolnak azzal, hogy susogó lugassá váljanak. S hogy vigyázott-e Pepikére? Természetes. Ha vigyázni azt jelenti, hogy nem megy be a sufniba a pajszerért, és nem veri szét apró, jellegtelen, szívvidító darabokra.

– Hallod, mit kérdeztem?

Hallotta, sőt látta, ahogy egy képregényben mutatnák a házat, melynek konyhaablakából vastag, cakkos vonallal bújik elő a szöveg, és a kép harmadát betölti. A bal alsó sarokban állna ő, orrától néhány miliméterre hízik a szövegbuborék, alig hagy neki levegőt.

Bement a sufniba. A fülledt félhomályban felnézett a polcra, ahol mint kígyó, tettre készen nyújtózott a fém. Fényes bőrét végigsimította, megnyugtatta a pajszerből áradó hűvös erő. Te vagy a leggyönyörűbb szerszám, amit isten teremtett, áldott vagy te az asszonyok között.

A fűnyíró középen hevert a földön, mindig kerülgetni kellett. A nyaka köré tekerte a pórázt, és akkor nem mozdult napokig. Most lecsavarta a kábelt, melyen még érződött a nemrég végzett munka melege. A konnektor törött műanyag fedelével vacakolni kellett, mire sikerült bedugni. Ezt is ideje volna már kicserélni, de éppen az idő az, ami nincs, ami kicsorog a földre, és elszivárog. A fontos dolgokra nem jut belőle, azok a polcon porosodnak. Ötvenkét éves leszek, és perceken belül besötétedik.

Kitolta a fűnyírót a fényre, amennyi fény maradt még a napból. Óvatosan léptette át az egyetlen lépcsőfokon, nehogy a betonnak ütődve kicsorbuljon a penge. Meghúzta a fogantyút, hogy elvágjon minden további kérdést, és ernyedten hallgatta a berregést. Pepike a kerti út mellett állt és figyelte.

Ez nem kerti törpe, hanem egy édes, életnagyságú kislány – hallotta róla évszázadokkal ezelőtt. Szőke hajába rózsaszín szalagot álmodott a gipszöntés mestere. Azt meg kell hagyni, illett rá a név. Körbetáncolta a géppel, vrúúú, vrumm, turbózta fel a hangot. Élvezte, ahogy a kislány megdermed a félelemtől. Árulkodsz, te kis szemét? Azt hazudtad, nem végeztem rendesen a dolgomat?

Akkor kijött a nő a házból, egy tálcán két poharat és egy üveg Borsodit egyensúlyozott. – Mit hoztam az én fáradt munkásomnak? Mivel jutalmazom?

– Csak kérdezni tudsz? – mondta a férfi. Egyenes, álomszerű léptekkel ment a pajszerért, érezte a súlyát, ahogy a gravitáció beléakaszkodik; az asszonynak nyújtotta, mint ki virágot ad át. – Tedd el, ne lássam, és megint boldogok leszünk.