Több színészről kering a következő anekdota. Előadás után összefut egy barátjával. Elmeséli neki, hogyan készült a szerepre, min veszett össze a rendezővel (de neki lett igaza), milyen volt a főpróbahét. Már jó negyedórája ömlik belőle a szó, amikor egyszerre észbe kap, “Eddig csak rólam beszéltünk, beszéljünk most már rólad is. Neked hogy tetszettem?”

Látszólag arról szól a történet, milyen nárcisztikus az illető, és még észre sem veszi. Szerintem inkább arról szól, hogy a színészet olyan szerencsétlen szakma, ahol nem kapnak igazán visszajelzést a munkájukról. Persze a rendezőnek is van véleménye, a kollégáknak is, amit a büfében elmondanak, a nézők tapsa is visszajelzés, és az is, hogy legközelebb milyen szerepet kap. Mindez azonban annyi tényezőn múlik, hogy lehetetlen kihüvelyezni belőle, mit köszönhet a szakmai teljesítményének.

A művészek általában ilyen pechesek, hogy nincs abszolút mérce, amivel eldönthetnék, milyen az alkotásuk. Mire hallgassanak? Hogy mire kérik fel őket? Hány forintot kapnak? Mit mond a szakma, szemtől-szembe és a hátuk mögött? Mit mondanak a szakmán kívüli barátok? Mit súg a szívük legbelül? Ahány művész, annyi stratégia, ki erre hallgat inkább, ki arra. De folyamatosan szomjaznak arra, hogy egyszer megtudják, igazából milyenek.

A számítógépek világa más, ott a visszajelzés egyértelmű és azonnal érkezik: működik-e a program vagy nem. A programozónak nincsen szüksége másra, hogy eldöntse. Ha a kimutatás utolsó sorában százas áll, jól dolgozott; ha más, akkor elrontott valamit. Vannak rafináltabb esetek is, és az informatikusok szájából is elhangzik elégszer, amikor bosszankodunk egy programmal, hogy “az nem hiba, hanem szándékosan van úgy”. Ezek azonban ritkák az informatikus életében, ideje nagy részében pontosan tudja, hogyan teljesített.

A visszajelzés több szempontból érdekes. Csíkszentmihályi szerint ez a Flow-állapot egyik alapfeltétele. Nekem az az elméletem, hogy ennek köszönhető a tudományok és az utóbbi évtizedekben az informatika sikere: sok ember kerül Flow-állapotba, miközben a tudománnyal vagy informatikával foglalkozik. Nem tudom, hogy a programozók boldogabbak-e, mint a kőfaragók és balett-táncosok, és kevesebb-e közöttük az alkoholista – de nem lepne meg.

Az egyértelmű visszacsatolás azonban még egy fontos következménnyel jár: megkönnyíti a tanulást. Képzeljük el, milyen nehéz úgy elsajátítani valamit és képességeinket tovább csiszolni, ha az egyik tanár az egekig magasztal, a másik a földbe döngöl. Melyiknek higgyünk, melyik irányba menjünk tovább?

Ennél árnyaltabb a helyzet, hiszen a művészeteknek is van olyan szakmai része, amit általában megkövetelnek. Egy csellista-tanoncnál minden tanára egyformán meghallja, ha hamisan fog le egy hangot. Egy laikus is el tudja dönteni, hogy egy portré hasonlít-e a modellre. Ez azonban a művészet elemi iskolája, senki nem lett ünnepelt költő azért, mert a helyesírása kifogástalan.

Ugyanakkor a programozásnak is vannak olyan finomságai, melyeket nem lehet közvetlenül megtanítani. A hibakeresésre vagy a tervezésre rá kell érezni, amihez szükség van bizonyos látásmódra, tehetségre. Ezek a finomságok viszont kívülről nem láthatóak a kész programon, ott csak az számít, működik-e. Így tehát középszerű programozók is létrehozhatnak kiváló művet, legfeljebb ügyes irányítás mellett, több munkával és erőfeszítéssel.

Nem véletlen, hogy a művészi képzést homály övezi, és sokan úgy tekintik, erre születni kell. A színészek és írók nem képzik magukat tovább, nem járnak tréningekre, hanem azzal hitegetik magukat, legjobban a szakma gyakorlása közben lehet tanulni, nincs szükségük másra. És különösen szentségtörés azt a kérdést feszegetni, hogy egy sikeres alkotó szakmai kiválósága emelt-e magasba vagy a közönség szeszélye, netán a marketing-gépezet.

Az az álmom, hogy egyszer feltalálnak valamilyen eszközt, amely visszacsatolást a művészetben egyértelműbbé teszi. Ha írok egy cikket, csak betolom a masinába, mely nem csupán azt számolja meg, hány leütés lett, hanem számmal fejezi ki a minőségét is. Ez csak négyes? Akkor még javítok rajta egy kicsit. A színésznek pedig, amikor kétségbeesetten faggatja a barátait, csak annyit fognak válaszolni: tápláld be az értékelőgépedbe.