Nyaralásból hazaérkezni öröm, az ember szíve megdobban, ahogy átlépi a határt, vagy a reptéren hazai földre lép. Van, akinél már egy-két hét után a honvágy is jelentkezik. Én ezeket az érzéseket csak hallomásból ismerem. Amikor külföldön vagyok, és elérkezik az utolsó nap, az utolsó reggeli, az utolsó pillantás egy szokatlan épületre, akkor búskomorságom egyre nő. Nem pár nappal akarom meghosszabbítani a vakációt, legszívesebben ott maradnék örökre, abban a kávézóban, ahol búcsúzkodom a helytől. De el kell indulni és hazajönni, ez a sorsom, ez a büntetésem.

Tudom, a turista helyzete hálás, mintegy lefölözi a javát annak, amit egy ország kínálni tud. Mást érzékel, mint az ottlakók, akik bőrükön ugyanúgy naponta érzik a korrupciót, a gorombaságot, mindazt, amit én itthon utálok. Magyarország valószínűleg nem a legjobb helyek egyike a Földön, és nem is a legrosszabbak közül való. Ha Izlandon élnék vagy Pakisztánban, talán éppen olyan keserűnek találnám a hazatérés kényszerét.

De talán mégsem. Hiszen külföldön az egyik legkellemesebb dolog, hogy nem értem, miről beszélnek körülöttem. Ha ismerem éppen a helyi nyelvet, akkor is külön oda kell figyelnem; nem alattomosan kúszik a fülembe, amit a szomszéd asztalnál fecsegnek. Nem olvasom el önkéntelenül az összes ostoba reklámot, amelyeknek nem én vagyok a célközönsége, hanem olyanok, akiknek fecsegését a szomszéd asztalnál próbálom kizárni. Külföldön jól esik a nyelvi vákum, s cserébe azt se bánom, hogy küzdelmesebben jutok ebédhez, és néha félreértem az étlapot.

Nemcsak a másféle nyelv teremti meg a vákumot, hanem a másféle szabályok is. Mintha turistaként íratlan egyezséget kötnék a helyiekkel: nem ártom magam az életükbe, ők pedig elnézik botlásaimat. Kívül maradok a hétköznapjaikon, követem a turistáknak kijelölt csapásokat. Múzeumba járok, ahová ők be nem tennék a lábukat, beülök a számunkra fenntartott egyik étterembe, ahol van angol étlap, és az egzotikus fogásokat a nemzetközileg biztonságos szintre ízetlenítik. A bennszülöttek pedig szemet hunynak, hogy furcsán öltözködöm, vagy részegen kurjongatok az utcán.

Külföldön átcsöppenek egy olyan világba, ahol kevesebb a szabály. Az otthonról hozott kötöttségek szorítása lazább, csak az van velem, amit magammal hordozok, amit a húsomba égett az évek alatt. A helyi kötöttségeknek viszont csak egy puhított minimálverziója vonatkozik rám.

Gyermeki állapot ez, izgalmas és csodálatos. És ahogy a gyermeknek, nekem sem szabad mindent, vannak elzárt területek, amelyek már a felnőtt világhoz tartoznak. Ha dolgozni akarnék, ahhoz munkavállalási engedély kell, és mindaz a nyűgös adminisztráció, ami a világ minden országában hasonló. A szerelem is csak látszólag két ember magánügye: egy külföldi kapcsolatban lassanként el kell sajátítanom azokat az apró és homályos szabályokat, melyeket az útikönyvek jótékonyan nem említenek. Ahogy aztán a kapcsolat komolyodik, a szabályok száma nő; végül egy gyerek születése legalább annyi hercehurcával jár, mint a munkavállalás.

Szerintem erről szól a Paradicsom története a Bibliában: Ádám és Éva külföldön nyaral, remekül érzik magukat. Aztán dolgozni támad kedvük egy gyereket nevelni. Elballagnak hát a fához, hogy megismerjék a helyi szabályokat, vagyis mit tartanak jónak és rossznak ezen a vidéken. Így ér véget a felhőtlen vakáció, haza kell térniük az Édentől keletre, ahol verejtékes a munka és fájdalmas a szülés.

A lángpallosú kerub nem más, mint a repülő korabeli ábrázolása. Leszáll a gép, és a kapitány kihirdeti az ítéletet: Budapest, fél négy múlt öt perccel, kint tizennyolc fok van. Kihallom hangjából az iróniát, ahogy hozzáteszi: köszönöm, hogy a mi járatunkat választották.