Értelmetlen összehasonlítani magam a világ legnagyobb íróival, önkéntelenül mégis folyton ezt teszem. Megállapítom, hogy már az első mondatuk izgalmasabb, mint az enyém; színesebb jelzőket használnak; párbeszédeik feszesebbek és valószerűbbek; írásukat frappánsabban fejezik be. Ebből arra a következtetésre jutok, hogy minden téren fejlődnöm kell, a felütéseimen éppen annyit kell javítanom, mint a példáimon.

Tudomásul veszem, hogy tehetségeink egyenlőtlenül oszlanak el: az egyik ember nálam jobban focizik, én viszont több idegen nyelven beszélek. (Hányszor űztem ezt az összehasonlítós sportot középiskolás éveimben, valahányszor egy kiváló kortársammal szereztem tudomást; magamban rákontráztam egyből: na jó, de én jobban… tudok például gombfocizni.) A tehetségek ráadásul igazságtalanul is vannak elosztva, némelyeknek több is jut belőle, másoknak alig.

Amit viszont hallgatólagosan hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy a tehetségek homogének. Aki tehát írni tud, az egyaránt profi annak minden területén. Igaz, akadnak költők, akik néhány sikertelen kísérlet után a prózával nem próbálkoznak többet, s hasonlóképpen előfordulnak vannak prózaírók, akikből teljességgel hiányzik a költői véna. De laikusként, innen a pálya széléről, vagy a harmadosztályban verselgetve éppen, úgy tűnik, a jó költők a mesterség minden részében egyaránt otthonosan mozognak, rímelnek, ha kell, bravúrosan, ám egy szívfájdító hasonlatért sem szaladnak a szomszédba. Mondom, ez a pálya széléről látszik így, a költők valószínűleg másképp vélekednek.

Programozói pályám elején kaptam egy feladatot, amelynek a nagyját megoldottam, de maradt benne egy kis hiba. Azzal hetekig birkóztam; ha kijavítottam itt, máshol köszönt vissza, valahogy úgy, mint a túlzsúfolt bőröndből is valahol mindig kikandikál egy ruhadarab. VégÜl feladtam, és a majdnem kész programot pironkodva adtam át egy kollégámnak, aki néhány nap alatt helyrekalapálta, amivel hiába küszködtem.

Tudatosan nem vontam le akkor az eset tanulságát, de így visszanézve látom, hogyan döntöttem ösztönösen, amikor több feladat közül válaszhattam egyet. A programozáson belül egyes részekhez nagyon jól értek, mintha természetes érzékem volna hozzájuk, más területeken pedig még egyszerűbb esetben is meg kell erőltetnem magam. Ezek nem “hivatalos” részterületek, hanem csakis az én erősségeimről és gyengeségeimről szólnak. Hogy egy egyszerű példán világítsam meg: bár jól beszélek angolul, amikor azt hallom, hogy vertical, még mindig el kell gondolkodnom. Felidézem azt, hogy horizont, az vízszintes, tehát a vertikális függőlegest jelent. Ez a szó az egyik gyengeségem.

Sokszor úgy érzem az írásaimnál, hogy a befejezést kellene ütősebbé tennem. Az egyiké szellemes, de nem kerekíti le az egész szöveget; a másikból az aha-élmény hiányzik. Most azonban belátom, a befejezés nem az én műfajom. Biztos javulni fog, de én másban jeleskedem.