Régen leültem mindenféle padokra. Évek alatt tanultam meg, hogy a napon elpilledek. Ez is az önismeret része. Már jobban ismerem magam, ezért az utóbbi időben csakis árnyékos padot választok. Életem egyszerűbb lett és mentes az elpilledéstől. Másfelől életem egyhangúbb lett és kiszámítható. Itt ülök egy árnyékos padon, és azon tűnődöm, jó boltot csináltam-e az önismerettel.

Mellettem hanyagul terpeszkedik a Gestalt. Mondana valamit, de nem tud, annyira röhög. Amikor végre szóhoz jut, a térdemre csap, és azt kérdezi: – Ebben a pillanatban hová akarsz ülni?

Ezen el kell gondolkodnom, lehámozni az évtizedes beidegződéseket. – Ne gondolkodj, csak mondd ki – szakít félbe.

Ez visszaránt a jelenbe. – Legszívesebben a földre ülnék – mondom, magamat is meglepve. Ő csak néz rám szótlanul, kerek szemekkel, kíváncsian. – Szóval üljek a földre? – kérdezem – De akkor összekoszolom a nadrágomat.

Bólint, szája sarkában megint ott bújkál a nevetés: – Igen, összekoszolod.

– Akkor mit tegyek?

– Semmit. Vedd észre, mi történik benned. A földre akarsz ülni, és visszatartod magad.

Önismeret ez is, kettővel megszorozva. Tudok arról a részemről, amellyel általában azonosítom magam, és tudok arról, amelyet rövid pórázon tartok, nehogy bekoszolja a kéthetes ruháját, vagy egyéb meggondolatlan tettre ragadtassa magát. Felszabadító érzés, hogy én dönthetek. Ugyanakkor nyomaszt, hogy nekem kell döntenem.

Legyinthetnék az egészre, hogy hülyeség, minek ennyit vacakolni egy ilyen apróság miatt. – Itt maradok a padon, és kész – mondom a Gestaltnak.

– A te választásod – mondja. Biztosra veszem, ugyanezt mondta volna akkor is, ha leülök a földre.

Körbenézek, kavicsos út vezet a park bejáratához, ezen szoktam végigmenni mindig. Most feltűnik, hogy a parkőr bódéját a másik oldalról is megkerüli az út. Rögtön a bejáratnál pedig letaposták a füvet egyenesen a játszótér felé (ez az ösvény közvetlenül a Fűre lépni tilos tábla mellett visz el). Sőt úgy is dönthetek, hogy máshol vágok át a füvön, ahol előttem senki se járt. Mennyi választás ezen az ötven méteren! A parkon kívül aztán ott vár a világ, percenként újabb útelágazással.

– Aki egyszer észrevette, hogy a földre is ülhet, az nem marad meg többé a padon – fordulok a Gestalthoz lelkesen.

– Bocs – mondja –, én átköltözöm a szemközti padra. Jobban szeretek a napon ülni.