Már a címadással is bajban vagyok.  Paul Graham írt egy esszét arról, hogy hogyan ír esszét.  Amikor elkezdi, 20%-át tudja csak, hogy mit fog írni, és éppen azért ír, hogy rájöjjön a maradék 80%-ra.  Ezt felfedező esszének hívja, s ennek a mintájára kezdett érdekelni, lehet-e ugyanilyet művelni a… hát ez az, mondjuk, szépirodalommal.  Hogyan lehet elmesélni egy történetet, amelyet még nem tudok, azért, hogy megismerjem magát a sztorit, és közben rájöjjek valami többre is?  Nézzünk egy példát.

Tegnap megint behívott egy kávéra a szomszédasszony.  Testre simuló ruhát viselt és izgató parfümöt.  Emlékezett, hogy a múltkor egy cukorral ittam a kávét, aztán konyakkal kínált, amit tétován visszautasítottam.  Egy pillanatra megsimította a kezemet, és azt mondta: ráér az később is.  Otthon már bántam, hogy nem fogadtam el a konyakot, de talán még így is összejöhet egy kis rendszeres szex kedden és csütörtökön délelőtt, mialatt a feleségem tanít.

Ha ezt elolvassa a feleségem vagy az ő férje, lebukunk.  Az esszé dolga könnyebb, mivel elvontabb, ott elemezhetem a szomszédok közötti szeretői viszonyt a lebukás veszélye nélkül.  Persze átalakíthatom a történetet úgy, hogy ne a szomszédasszonyról szóljon, hanem a trafikosnőről, nem feleség szerepel, hanem barátnő, aki csütörtökönként moziba jár a haverjaival.  Nem első személyben beszélne a főszereplő, és nem is én lennék az, hanem Kimmer Pál masszőr.  “Palikám, magának olyan szép erős és szőrös keze van”, mondaná Magdi a trafikban.  Viszont ha már trafik, akkor Pál valamiért rendszeresen jár oda, cigit vesz, tehát dohányzik, vagy nemrég leszokott, és rágót vesz azóta.  És mit keres otthon napközben, miért nem dolgozik?  Házhoz járnak a kuncsaftjai, tehát jólmenő masszőr.  Egy csomó kérdés vetődik fel attól, hogy átültettem a sztorit, olyan kérdések, amelyek nem léteztek az eredeti környezetben, és talán nem is ezekre akarok válaszolni.  Engem az érdekel, hogy lefeküdjön-e Pál Magdival.

Nálam az alapkérdés legtöbbször nem is sztori, hanem ilyen elvont dolog, mint hogy hogyan lehet felfedező történetet írni.  Ezt is át kell ültetni, hogy sztori legyen.  Szóljon egy íróról?  Kilátszik a lóláb.  És úgy látszik, tényleg segít a gondolkodásban, ha az eredeti helyzettől elvonatkoztatok.  Akkor szóljon egy potenciális felfedezőről, egy kisfiúról, aki mindent könyvet elolvasott és minden filmet megnézett Amundsenről, Cookról és a többiekről.  Felfedező akar lenni egy olyan korban, amikor elfogytak a térképről a fehér foltok, ráadásul még csak 12 éves.  Elhatározza, hogy felfedezi a Ferencvárost, ahol a nagyszülei laknak; ezt a környéket kevéssé ismeri, és ide még elengedik a szülei.  Előveszi a térképet… és itt meg kell álljak.  Romantikusabb volna, ha térképet böngészne, és iránytűvel indulna útnak, de ez egy mai gyerek, és talán már inkább a neten nézi meg a helyszínt, a telefonjába pedig már GPS-t is beépítettek.  Utána kéne nézni, milyen telefonja és mobilelőfizetése van egy mai hatodikos fiúnak.  Ennyire viszont nem érdekel ez a konkrét sztori.

Illetve érdekel, hiszen rólam szól.  Az a kölyök azért indul el, hogy valamit számomra is felfedezzen.  Az osztálytársai lenézik a hóbortjait, hogy felfedező akar lenni, és nem web-dizájner, hogy iránytűt hord magával és alumínium-dobozban kekszet, mint mondja, szükség esetére.  Az Óbester utca közelében talált két olyan zsákutcát, melynek nevét nem tüntette fel a térkép.  Szerdán elkéredzkedik az utolsó óráról, rosszullétre hivatkozva.  A Mester utcánál felszáll a 21A-ra, elhagyja az első megállót, ahol le szokott szállni, és izgatottan utazik tovább, ismétli magában a számokat, még hármat kell menni, még kettőt, következő.  Leszáll a Bokráta utcánál, körbenéz, és egyedül van.  Nem vagyok vele, nem tudom, mit láthat, azt a környéket nem ismerem.

A sarkon virágbolt, a kirakatában kopott műanyag pálma.  A pálma jó jel, gondolja, azt jelenti, hogy elhagyta az európai civilizációt.  Egy bennszülött tűnik fel az utcán, sötétkék kezeslábast visel Villtech felirattal.  Szóval a villtech-törzs tagjai laknak erre, gondolja a fiú, megmarkolja az iránytűt, és abból erőt merítve indul tovább az Óbester utca felé.  A következő sarkon megáll, felnéz a málló sárga vakolatra, ott a névtábla: Szappanos köz.  Kissé kiábrándultan olvassa el, hogy ilyen könnyen ment.  Az egész utca három házból áll az egyik oldalon, a másik oldalát végig egy kihalt gyárépület foglalja el.  A térképkészítők szerint úgy látszik egy ilyen csöpp kis utcát még feltüntetni sem érdemes.

Szerencsére van még egy felfedeznivaló, alig százötven méterre innen.  A fiú már nem olyan lelkes, biztos annak is lesz valami semmitmondó neve, de azért megy tovább.  Egy kocsma mellett halad el, bent üvölt a tévé vagy egy vendég kiabál.  Nem mer benézni.  A sarkon egy apró bolt, Gyerebe ABC, utána a zsákutca.  Befordul, felnéz a falra, ugyanolyan málló vákolat, ezúttal névtábla nélkül.  Szemben körbekerített üres telek, rajta derékmagasságig érő gyom, utcatábla sehol.  Végigsétál az utca jobb oldalán, a házak bejáratát lelkiismeretesen számozták 1-től 5-ig, de nevet nem írtak sehol.  Visszamegy a sarokra, a boltban a pult mögött egy csúnya húsz év körüli lány áll, tőle kérdezi, hogy hívják az utcát.  A lány elgondolkodik: Szappanos, nem, az följebb van, akkor valamilyen Holló, nem, az a másik, nem tudom, miért, kit keresel?  Á, nem érdekes, mondja a fiú, és lépne ki az ajtón, mikor a pult mögötti térből felbukkan egy középkorú nő.
– Akarod tudni, fiam, hogy hívják ezt az utcát?
– Igen, csókolom.
– Megmutatom, hol van kiírva.  Gyere, innen a raktáron keresztül közelebb.

A fiú kissé elcsodálkozik, megkerüli a pultot, átmegy a nejlonfüggönyön, és követi a nőt.  Egy szűk folyosóra jut, a nő egy nyitott fémajtónál várja, és mutatja neki, hogy menjen előre.  A fiú belép az ajtón, mely becsapódik mögötte, és hallja, ahogy fordul a zárban a kulcs.  Megijed, gyorsan körbenéz, de nincs más kijárat, egy félhomályos szobában áll, a falon naptár lóg: Villtech Kft 1993.

A történet épp csak elkezdődött, ez a nevenincs fiú máris sokat segített nekem.  Magával vitt egy felfedezőútra, ahonnan nem tudok még visszatérni az esszé hűvösebb világába.  Ezt a sztorit ilyen folyt. köv.  állapotban hagyom egyelőre, és az esszé is így marad.  Talán visszatérek hozzájuk, talán nem. 
Én, az író eljutottam magamban valahová.  De lehet, hogy te, az olvasó máshová jutottál, és most a történet és az esszé szintjén is kielégületlen maradtál.  Ez a kérdés is érdekel, mi jó az írónak, és mi az olvasónak.  Ezt viszont egy másik esszében vagy sztoriban fogom felfedezni.