Van egy tárgy, egy eszköz, amely elsimítja a gondokat. Hívjuk kulcsnak, nem, szebb nevet érdemel, tulajdonnevet. (Ezt a részt majd később kitöltöm). Mint gyereket a sztetoszkóp vagy anyja érintése gyógyítja meg. Orvosság se kell, csak oda nyúlni, hol fészkel a fájdalom. Kézrátét. Bajok elleni érintésvédelem.

Létezik ez a tárgy, de hol? Nem láttátok? Szükségem volna rá. Csak használnám kicsit, és már vissza is adom, annak, akit illet, annak, aki kéri.

Úgy képzelem, egészen apró, elfér a tenyeremben. A nagy dolgok kicsik. Van rajta egy kis mikrofon, mely akkor is érzékeli a beszédemet, ha csak magam elé suttogok. De nem suttogok, hanem a számhoz közel viszem, és belebeszélek. Érzem, ahogy hűvösen fekszik a kezemen, mint egy gömbölyű szürke kő az Ikeából. Mint egy telefon, amely vissza tudja hívni a rejtett számot is.

Csak mondom neki, hogy egyedül vagyok. Nem olyan tisztán, mint akinek nincs senkije. Sűrűn el vagyok látva emberekkel (még a Facebookra is regisztráltam pár nappal ezelőtt), a lányom jövőre iskolába megy. De mindenki más, mint én. Mindenkinek magyarázni kell magamat, és fülelni erősen, hogy az ő magyarázatukat megértsem. És tenyeremben ott a tárgy, hallgat hűvösen, ami oly jól esik. Nem szól, nem mondja a tutit, nem tesz föl kérdéseket, nem ébreszt rá, hogy bennem van a válasz. Nem segít és nem akadályoz. Szavaimmal megtöltöm az áramköreit – ha egyáltalán árammal működik.

Még nem adom vissza, bocs, majd szólok, ha már nem fog kelleni.