Kedvenc mesekönyvem egy kisfiúról szól, aki nagyapja padlásán kutakodik a régi iratok között. Ahogy beleolvas az elsárgult papírokba, az derül ki, hogy ő isten. Először kétkedve fogadja, és próbának veti alá a állítólagos képességeit. – Legyen itt egy bagoly! – mondja ki hangosan, és a következő pillanatban meglát egy baglyot a keresztgerendán. – Legyen olyan hosszú hajam, mint a nővéremnek! – felnyúl a fejéhez, megtapogatja, és a haja a válláig ér. Csodálkozik, hogy korábbi kívánságai miért nem váltak valóra. Végül arra a következtetésre jut, bizonyára attól vált istenné, hogy ezt megtudta magáról.

A továbbiakban sok érdekes kaland történik vele. Egyszer még a szüleivel is összeveszik – képzelhetjük, mivel járhat egy ilyen vita. A történet végét nem mesélem el, bárki kitalálhatja, ha már kotorászott a nagyapja padlásán.

Csak később olvastam ezt a Hérakleitosztól fennmaradt töredéket: Idő gyermek, aki játszik, ostáblát: gyermekkirályé az uralom. Ezt igen kedves gondolatnak tartom. Megnyugtat, hogy nem kell olyan komolyan venni a dolgokat, mint néha a felnőttek teszik, magamat is beleértve. Az ostáblán, manapság ismertebb nevén Backgammont, ketten játsszák – kíváncsi vagyok, ki lehet az idő-gyermek játszótársa. Egy másik gyerek? Vagy magával játszik? A szöveg folytatása azonban nem maradt fenn. A vallások azóta is jólesően vitatkozhatnak, vajon kire gondolt Hérakleitosz.