»
S
I
D
E
B
A
R
«
Felfedezõ irodalom
Mar 1st, 2010 by Adam

Már a címadással is bajban vagyok.  Paul Graham írt egy esszét arról, hogy hogyan ír esszét.  Amikor elkezdi, 20%-át tudja csak, hogy mit fog írni, és éppen azért ír, hogy rájöjjön a maradék 80%-ra.  Ezt felfedezõ esszének hívja, s ennek a mintájára kezdett érdekelni, lehet-e ugyanilyet mûvelni a… hát ez az, mondjuk, szépirodalommal.  Hogyan lehet elmesélni egy történetet, amelyet még nem tudok, azért, hogy megismerjem magát a sztorit, és közben rájöjjek valami többre is?  Nézzünk egy példát.

Tegnap megint behívott egy kávéra a szomszédasszony.  Testre simuló ruhát viselt és izgató parfümöt.  Emlékezett, hogy a múltkor egy cukorral ittam a kávét, aztán konyakkal kínált, amit tétován visszautasítottam.  Egy pillanatra megsimította a kezemet, és azt mondta: ráér az késõbb is.  Otthon már bántam, hogy nem fogadtam el a konyakot, de talán még így is összejöhet egy kis rendszeres szex kedden és csütörtökön délelõtt, mialatt a feleségem tanít.

Ha ezt elolvassa a feleségem vagy az õ férje, lebukunk.  Az esszé dolga könnyebb, mivel elvontabb, ott elemezhetem a szomszédok közötti szeretõi viszonyt a lebukás veszélye nélkül.  Persze átalakíthatom a történetet úgy, hogy ne a szomszédasszonyról szóljon, hanem a trafikosnõrõl, nem feleség szerepel, hanem barátnõ, aki csütörtökönként moziba jár a haverjaival.  Nem elsõ személyben beszélne a fõszereplõ, és nem is én lennék az, hanem Kimmer Pál masszõr.  “Palikám, magának olyan szép erõs és szõrös keze van”, mondaná Magdi a trafikban.  Viszont ha már trafik, akkor Pál valamiért rendszeresen jár oda, cigit vesz, tehát dohányzik, vagy nemrég leszokott, és rágót vesz azóta.  És mit keres otthon napközben, miért nem dolgozik?  Házhoz járnak a kuncsaftjai, tehát jólmenõ masszõr.  Egy csomó kérdés vetõdik fel attól, hogy átültettem a sztorit, olyan kérdések, amelyek nem léteztek az eredeti környezetben, és talán nem is ezekre akarok válaszolni.  Engem az érdekel, hogy lefeküdjön-e Pál Magdival.

Nálam az alapkérdés legtöbbször nem is sztori, hanem ilyen elvont dolog, mint hogy hogyan lehet felfedezõ történetet írni.  Ezt is át kell ültetni, hogy sztori legyen.  Szóljon egy íróról?  Kilátszik a lóláb.  És úgy látszik, tényleg segít a gondolkodásban, ha az eredeti helyzettõl elvonatkoztatok.  Akkor szóljon egy potenciális felfedezõrõl, egy kisfiúról, aki mindent könyvet elolvasott és minden filmet megnézett Amundsenrõl, Cookról és a többiekrõl.  Felfedezõ akar lenni egy olyan korban, amikor elfogytak a térképrõl a fehér foltok, ráadásul még csak 12 éves.  Elhatározza, hogy felfedezi a Ferencvárost, ahol a nagyszülei laknak; ezt a környéket kevéssé ismeri, és ide még elengedik a szülei.  Elõveszi a térképet… és itt meg kell álljak.  Romantikusabb volna, ha térképet böngészne, és iránytûvel indulna útnak, de ez egy mai gyerek, és talán már inkább a neten nézi meg a helyszínt, a telefonjába pedig már GPS-t is beépítettek.  Utána kéne nézni, milyen telefonja és mobilelõfizetése van egy mai hatodikos fiúnak.  Ennyire viszont nem érdekel ez a konkrét sztori.

Illetve érdekel, hiszen rólam szól.  Az a kölyök azért indul el, hogy valamit számomra is felfedezzen.  Az osztálytársai lenézik a hóbortjait, hogy felfedezõ akar lenni, és nem web-dizájner, hogy iránytût hord magával és alumínium-dobozban kekszet, mint mondja, szükség esetére.  Az Óbester utca közelében talált két olyan zsákutcát, melynek nevét nem tüntette fel a térkép.  Szerdán elkéredzkedik az utolsó óráról, rosszullétre hivatkozva.  A Mester utcánál felszáll a 21A-ra, elhagyja az elsõ megállót, ahol le szokott szállni, és izgatottan utazik tovább, ismétli magában a számokat, még hármat kell menni, még kettõt, következõ.  Leszáll a Bokráta utcánál, körbenéz, és egyedül van.  Nem vagyok vele, nem tudom, mit láthat, azt a környéket nem ismerem.

A sarkon virágbolt, a kirakatában kopott mûanyag pálma.  A pálma jó jel, gondolja, azt jelenti, hogy elhagyta az európai civilizációt.  Egy bennszülött tûnik fel az utcán, sötétkék kezeslábast visel Villtech felirattal.  Szóval a villtech-törzs tagjai laknak erre, gondolja a fiú, megmarkolja az iránytût, és abból erõt merítve indul tovább az Óbester utca felé.  A következõ sarkon megáll, felnéz a málló sárga vakolatra, ott a névtábla: Szappanos köz.  Kissé kiábrándultan olvassa el, hogy ilyen könnyen ment.  Az egész utca három házból áll az egyik oldalon, a másik oldalát végig egy kihalt gyárépület foglalja el.  A térképkészítõk szerint úgy látszik egy ilyen csöpp kis utcát még feltüntetni sem érdemes.

Szerencsére van még egy felfedeznivaló, alig százötven méterre innen.  A fiú már nem olyan lelkes, biztos annak is lesz valami semmitmondó neve, de azért megy tovább.  Egy kocsma mellett halad el, bent üvölt a tévé vagy egy vendég kiabál.  Nem mer benézni.  A sarkon egy apró bolt, Gyerebe ABC, utána a zsákutca.  Befordul, felnéz a falra, ugyanolyan málló vákolat, ezúttal névtábla nélkül.  Szemben körbekerített üres telek, rajta derékmagasságig érõ gyom, utcatábla sehol.  Végigsétál az utca jobb oldalán, a házak bejáratát lelkiismeretesen számozták 1-tõl 5-ig, de nevet nem írtak sehol.  Visszamegy a sarokra, a boltban a pult mögött egy csúnya húsz év körüli lány áll, tõle kérdezi, hogy hívják az utcát.  A lány elgondolkodik: Szappanos, nem, az följebb van, akkor valamilyen Holló, nem, az a másik, nem tudom, miért, kit keresel?  Á, nem érdekes, mondja a fiú, és lépne ki az ajtón, mikor a pult mögötti térbõl felbukkan egy középkorú nõ.

— Akarod tudni, fiam, hogy hívják ezt az utcát?
— Igen, csókolom.
— Megmutatom, hol van kiírva.  Gyere, innen a raktáron keresztül közelebb.

A fiú kissé elcsodálkozik, megkerüli a pultot, átmegy a nejlonfüggönyön, és követi a nõt.  Egy szûk folyosóra jut, a nõ egy nyitott fémajtónál várja, és mutatja neki, hogy menjen elõre.  A fiú belép az ajtón, mely becsapódik mögötte, és hallja, ahogy fordul a zárban a kulcs.  Megijed, gyorsan körbenéz, de nincs más kijárat, egy félhomályos szobában áll, a falon naptár lóg: Villtech Kft 1993.

gyerebe-utca

A történet épp csak elkezdõdött, ez a nevenincs fiú máris sokat segített nekem.  Magával vitt egy felfedezõútra, ahonnan nem tudok még visszatérni az esszé hûvösebb világába.  Ezt a sztorit ilyen folyt. köv.  állapotban hagyom egyelõre, és az esszé is így marad.  Talán visszatérek hozzájuk, talán nem. 

Én, az író eljutottam magamban valahová.  De lehet, hogy te, az olvasó máshová jutottál, és most a történet és az esszé szintjén is kielégületlen maradtál.  Ez a kérdés is érdekel, mi jó az írónak, és mi az olvasónak.  Ezt viszont egy másik esszében vagy sztoriban fogom felfedezni.

A Polipikus, akinek kicsi volt a farka
Nov 23rd, 2009 by Adam

Pályáztam a Nemzeti állatkertre A Polipikus, akinek kicsi volt a farka c. fabulával.

Mensa HungarIQa and Sharon Stone
Jun 12th, 2009 by Adam

What’s the difference between Sharon Stone and me? She’s not a member of the Mensa (she admitted it a few years ago), I am. You may find some other differences of lesser importance.

To double the visits to TaskBerry
May 19th, 2009 by Adam

I set a few goals for the next month. One of them is to double the number of visits to our TaskBerry site. I’m not telling the figures, but I’ll post about it in a month. Google analytics distinguishes three sources of visits,

  • direct - you enter the url into the browser
  • search - you’re looking for something, and you click on my site in the search results
  • referral - you’re browsing another site, then click on a link to my site

Each of them requires a different approach. To increase direct visits, I’ll need to tell my friend about the goodies they’ll find on my site. To get more visits from search results, I’ll have to provide great content. To have more links to TaskBerry…, I don’t know. It probably takes great content and letting people know about it. There must be two thresholds on the internet

  • to click or not to click
  • to link or not to link

And you have to be clicked first in order to be linked to.

A sima tágy
May 18th, 2009 by Adam

zen_stone1

Van egy tárgy, egy eszköz, amely elsimítja a gondokat. Hívjuk kulcsnak, nem, szebb nevet érdemel, tulajdonnevet. [Ezt a részt majd később kitöltöm]. Mint gyereket a sztetoszkóp vagy anyja érintése gyógyítja meg. Orvosság se kell, csak oda nyúlni, hol fészkel a fájdalom. Kézrátét. Bajok elleni érintésvédelem.

Létezik ez a tárgy, de hol? Nem láttátok? Szükségem volna rá. Csak használnám kicsit, és már vissza is adom, annak, akit illet, annak, aki kéri.

Úgy képzelem, egészen apró, elfér a tenyeremben. A nagy dolgok kicsik. Van rajta egy kis mikrofon, mely akkor is érzékeli a beszédemet, ha csak magam elé suttogok. De nem suttogok, hanem a számhoz közel viszem, és belebeszélek. Érzem, ahogy hűvösen fekszik a kezemen, mint egy gömbölyű szürke kő az Ikeából. Mint egy telefon, amely vissza tudja hívni a rejtett számot is.

Csak mondom neki, hogy egyedül vagyok. Nem olyan tisztán, mint akinek nincs senkije. Sűrűn el vagyok látva emberekkel (még a Facebookra is regisztráltam pár nappal ezelőtt), a lányom jövőre iskolába megy. De mindenki más, mint én. Mindenkinek magyarázni kell magamat, és fülelni erősen, hogy az ő magyarázatukat megértsem. És tenyeremben ott a tárgy, hallgat hűvösen, ami oly jól esik. Nem szól, nem mondja a tutit, nem tesz föl kérdéseket, nem ébreszt rá, hogy bennem van a válasz. Nem segít és nem akadályoz. Szavaimmal megtöltöm az áramköreit — ha egyáltalán árammal működik.

Még nem adom vissza, bocs, majd szólok, ha már nem fog kelleni.

»  Substance: WordPress   »  Style: Ahren Ahimsa