Jeromos búvár volt. Napjában legalább ötvenszer alábukott a mélybe, tapogatott az iszapban, s felhozta, amit talált. Legtöbbször köveket, csigákat – ezeket visszadobta. Néha rákot fogott, azt eladta a halpiacon. Hanem amiért igazán szeretett lemerülni, hogy nagy ritkán kincsre bukkant, például egy XVII. századi kalóz kampókezére. A kincseket nem adta el, hanem berakta szépen a vitrinbe otthon, a felesége fényesre törölte, a környékbeli nyaralók pedig jöttek megcsodálni.

A partvidék tele volt gyönyörű víz alatti sziklákkal, zátonyokkal. Ezeket kerülgették régebben az erre járó hajók – némelyik sikertelenül. Portékájuk egy részét kimentették, a többi lesüllyedt, és arra várt, hogy a mai kor búvárai ráakadjanak. Nem csupán Jeromos merült alá naponta, tőle jó százlépésnyire volt a pocakos Sztavrosz törzshelye, akinek csobbanását messziről lehetett hallani. Újabb százlépésnyire tevékenykedett a szófukar Dimitrij; és így tovább szinte a halászkikötőig. Arrafelé már nem merültek: nem akartak belegabalyodni a kivetett hálókba, zsinórokba.

Jeromosnak volt egy furcsa szokása: mielőtt lemerült, végigsétált a parton, kémlelte a tengert, váltott néhány szót a többi búvárral, akik fel nem foghatták, miért nem üldögél s pihen inkább. Valójában Jeromos fél szemmel a többiek zsákmányát mérte fel, s összevetette a sajátjával. Nem ő fogta a legtöbb rákot, még csak nem is ő találta a legragyogóbb serleget; ám megnyugtatta, hogy nincs lemaradva a mezőnytől. Szerette a munkáját, szerette, hogy nem különb és nem hitványabb, mint a többi búvár.

Egyik este izgatottan fogadta otthon a felesége: – Képzeld, a szomszéd faluban nyaraló milliomos megnézte a gyűjteményedet. Különösen a kampókéz és az ezüst serleg tetszett neki. Azt állította, te képes lennél többre is.

– Nem rajtam múlik, kedvesem, hanem azon, hogy mit rejt a tenger, és szerencsém van-e, hogy meg is találjam.

– Szerinte a világítótornyon túl süllyedt el a Sárga Armada vezérhajója két évszázaddal ezelőtt.

– Te is tudod, hogy a világítótornyon túl más a tenger. Arra senki nem merül.

Ennyiben maradtak. Hanem aznap éjjel Jeromos rosszul aludt, csak forgolódott az ágyban. Átnézett a békésen szuszogó asszonyra, aztán a kincsekkel teli vitrinre, végül kinézett az ablakon át a holdra. Felöltözött. Halkan betette maga mögött az ajtót, és elindult az ösvényen. Az utat a hold világította be és szabályos időközönként egy éles fénysugár, melyet a világítótorony vetett. Aztán megállt a szirtfokon, és fülelt bele az éjbe. Próbálta meghallani, mit üzen neki az a másféle tenger, amelybe még soha nem szállt alá.

Másnap korán indult el hazulról, hogy ne találkozzon senkivel. Szokásos felszerelése mellé egy hirtelen ötlettel becsúsztatta még a borotválkozókészletét. Majd a parton megborotválkozik, gondolta, egy ilyen napot mégsem lehet borostásan kezdeni, és a sós víz finoman össze fogja húzni tiszta arcán a bőrt.

Ült a néptelen parton, nem messze tőle, jobbra a világítótorony forgott lomhán, balra a távolban ki tudta venni a szomszéd falu piros háztetőit. Még egyszer megnézte a borotválkozótükörben a sima férfiarcot és a belevésett negyvenhárom évet. Ruganyosan felállt, ment előre, egyenesen, míg nyakig nem ért a víz. Ott nagy levegőt vett, akkorát, mint gyerekkorában, amikor apjával először merült. Átfordult a vízben. Lágyan csaptak össze a hullámok mögötte. A víz meg fodrozódott egy kicsit, aztán elült. A tenger tükörsimán nyújtózott el, mintha senki nem úszott volna arra.

A sekény vízben Jeromosnak már rég el kellett volna érnie a feneket, de csak süllyedt puhán lefelé, mint dió a mézben. Egyre sötétedett körülötte, mintha alkonyi fényben derengenének a medúzák és a halak. Elkígyózott mellette egy muréna. A szóbeszéd tehát igaz: a tengernek ezt a részét tényleg karvastagságú murénák lakják. Jeromos mégsem ijedt meg, utánanézett, ahogy a gyilkos hal tovasiklik. Testével felvette hosszú alakját, lábával úgy tempózott, mint farok volna vagy uszony, s követte vezetőjét a mélybe.

Tíz percet úsztak talán. Közben egészen besötétedett, sötétebb lett, mint a holdtalan éjszaka. Nem látta, érezte inkább, hogy a muréna megtorpan egy nagy tömeg előtt, farkával csap egyet oldalirányba, s aztán eltűnik. Jeromos egy gondolattal mélyebbre ereszkedett, talpa puha homokhoz ért. Innen nincs lejjebb, csak tovább, előre, amerre hivogatta az a feketénél feketébb tömeg.

Tapogatva haladt, fél kezét óvatosan maga előtt tartva. Eszébe jutott a felesége, az asszony arca, az arcon a két sötét szem, a szem közepén a fekete pötty, az a fekete lyuk, melybe néha úgy érezte, fejest ugrana. Akkor kinyújtott keze nekikoccant valaminek, ez visszazökkentette az álmodozásból.

Egyetlen érzékszerve a tenyere volt. Végigsimította a tárgyat. Gyakorlott ujjai felismerték a fa anyagát, melyet emberi kéz munkált hajdan simára, aztán a víz adta vissza természetes erezetét. Ujjai folytatták felfedező útjukat. Néhány arasszal lejjebb kemény kiszögellést tapintott, mely ellenállt a víznek. Jeromos, a búvár ráfektette a tenyerét, és lenyomta az ajtón a kilincset.

Odabent tágas tér fogadta. Mintha odahaza a borospincéjében járna, szeme kezdte megszokni a sötétet. Látott, ahogy állítólag azok a vaksi, pufók halak látnak a mélyben, melyeket a felszínre hozva szétpukkant a nyomás hiánya. Ott állt Jeromos a Sárga Armada vezérhajóján, az ebédlőterem bejáratánál.

A mennyezetnél néhány szék lebegett lustán a vízben. A fal körül zömök asztalok álltak, melyeket gondosan a hajópadlóhoz csavaroztak. Az asztalok mögött pedig fehéren, sápadtan imbolyogtak a hajdani utasok csontvázai. Itt-ott egy foszlány megmaradt a régi uniformisból, azokat apró halak cibálták a csontok közül. És csönd volt, tengermélyi csönd.

Megtaláltam, gondolta Jeromos. A szíve ujjongott, a szemét mégis mintha könny csípte volna. Annyi minden van itt, hát mit vigyek magammal? Az egyik ablaknál ekkor megrezzent a víz, s beúszott a muréna, szétrebbentve a kis halak raját. Elkígyózott az asztalok fölött, és a terem túlsó végén becsusszant egy lyukba a falon.

Jeromos könnyed léptekkel átvágott a termen. Egy kisebb ajtót talált, benyitott. A berendezésből ítélve a kapitányi kabinba jutott. Egy csontváz ült neki háttal. Megkerülte. Egy asztal volt ott, rajta tükör és borotva. A tükrön összetekeredve a muréna feküdt.

“Mi történhetett itt? Talán éppen borotválkozott a kapitány, amikor a hajója zátonyra futott? Vagy fordítva történt, látta az elkerülhetetlent, és tiszta arccal akart a halállal szembenézni. De mit számít ez. Ő már halott, és én kell hogy megmutassam az élőknek a sorsát. Tükrét és borotváját magammal viszem. Hétköznapi eszközök ugyan, de gyöngyházberakásuk mintáiba rejtve ott van a múlt.”

A borotvát becsúsztatta zsákmányos tarisznyájába. Aztán elmélázott, mit tegyen a tükörrel. Az alvó murénát nem tanácsos hirtelen felébreszteni. Hálásan és félelemmel nézte az állatot, mely idáig vezette. A tükörért visszajövök később, mondta magában, úgysincs más búvár, aki innen elvigye.

Ahogy felnézett, a muréna karikáját látta mindenütt. Körök táncoltak a szeme előtt. Fogytán a levegőm, villant belé. Feltépte az ajtót, három gyors tempóval átúszott a termen. A hirtelen támadt vízáramban a csontvázak mintha bólogattak volna. Egy újabb rúgás, és elérte a bejáratot. Nem gondolkodott, már a teste vitte. Az utolsó levegőkortyokat préselte ki a tüdejéből. Lába eszeveszetten dolgozott, futott az életéért, csak éppen felfelé.

Sötétség és vibráló körök vették körül. Nem tudta, ez a tengermély sötétje-e vagy a fulladásé. Mozgott a test, a kar meg a láb, de nem úszás volt ez már. Szeme elől eltűntek a körök, és körbeölelte a minden eddiginél feketébb fekete.

Talán napok teltek el, talán évszázadok. És akkor meglátta a fényt, isten vakító világosságát.

– Élsz, Jeromos? – zokogta az asszony a fövenyen a férfi mozdulatlan teste fölött. – Tudtam, hogy visszatérsz! És tudtam, hogy el fogsz ide jönni, hogy az isten verje meg azt a csökönyös fejedet. – Könnyekben tört ki megint – És az isten verjen meg engem is, hogy lehettem ilyen ostoba, hogy bogarat ültetek a füledbe!

Jeromos résnyire nyitotta a szemét, bántotta a nap; tüdejét marta a levegő. Nem tudta, hol van, melyik világban. A nő ráborult, együtt sírtak, összekeveredett a könny a takonnyal, homok a vízzel.

A férfi lassan magához tért. Remegő karokkal feltápászkodott, és büszkén bökte mutatóujját az ég felé: – Megtaláltam, és hoztam belőle!

Hátranyúlt a tarisznyához. Alig tudta kibogozni. Belecsúsztatta a kezét, matatott egy túl hosszú pillanatig. Arca átalakult, mintha kifolyna belőle minden izom. Elvörösödött, majd elsápadt megint. Előhúzta a markát és felmutatta. Egy rákollót tartott benne. Olyan egyszerűt és közönségeset, amilyet a másik helyen szinte minden nap talált.

Dühödten nekilendült, hogy a földhöz vágja, a nő azonban lefogta a kezét: – Egy pillanatot várj, édesem.

Jeromos elbődült: Isten kibaszott velem. Miért nem hagyott meg annak, aki voltam, egyszerű búvárnak, aki csak rákokat talál? Azt a vitrint pedig, szégyenem gyökerét, széttöröm apró darabokra, és szilánkjait a vízbe szórom.

Felesége felnézett rá azzal a két sötét szemével: – Jeromos. Visszatértél hozzám, és nekem többet érsz, mint bármiféle kincsek.

A férfi leszegte a fejét, és hallgatott. Szeme előtt megint körök ugráltak, káprázott, mintha a napba nézne. Aztán rájött. Az az ostoba tükör, a borotválkozótükre, amit itt hagyott a parton, az veri vissza a fényt. Hunyorított, úgy nézett a földön heverő tükörbe. Látta benne a kezét, és látta, látta, ahogy fog valamit, egy csillogó tárgyat. A gyöngyházberakásos borotvát.

A nő követte a tekintetét. Belenézett a tükörbe, és látta, amit a férfi. Mosolyogtak. Fájt a szívük, és mosolyogtak. Mindketten tudták, hogy Jeromos, a búvár másnap újra lemerül.