Hogyan lehet úgy improvizálni, hogy az gyógyítsa a lelket? Másképp feltéve a kérdést: mi sül ki abból, ha színházi elemeket vegyítünk a pszichoterápiába? Bár megjelenési formájuk különböző, a Playback és a Gestalt-terápia kulcsszava ugyanaz: kapcsolat. Vegyük sorra hát, hogyan segíti elő ez a két módszer a kapcsolatot másokkal, saját magunkkal, és hogyan teremtik meg a kereteket, melyeken belül egyáltalán létrejöhet a kapcsolat.

A másokkal való kapcsolathoz szükséges, hogy ne előzetes elvárásaink irányítsák a helyzetet. A Playback-előadások elején gyakran elhangzik, hogy nincsen előre megírt forgatókönyv, arról fog szólni az este, amit a közönség hozott magával, és megoszt a többiekkel. A Gestalt ugyanezt így fogalmazza: azzal dolgozunk, amink van, ami megjelenik az itt-és-mostban. Mindkét esetben a nyitott, improvizatív hozzáállás teszi lehetővé, hogy megszülessen a kapcsolat. A Playback-előadásoknál a színpadon, valamint a nézők és a társulat között; a Gestalt esetében pedig a gestalt-csoporton belül, valamint a csoporttagok és a terapeuta között.

A másik embert azonban csak úgy tudom befogadni, csak akkor hallom meg a történetét, ha kapcsolatban vagyok saját magammal és az érzéseimmel, a dühömmel és a kétségeimmel. Ezt mindkét módszer a kiemeléssel és beleéléssel éri el. A színházban amúgy is alapkövetelmény, hogy a szereplők hangosabban, artikuláltabban beszéljenek, mint a hétköznapi életben, és mozgásuk, gesztusaik kifejezőbbek legyenek. Ez természetesen érvényes a Playback-előadásokra is, ahol további technikák is rendelkezésre állnak. Az echóban például a hátsó emberek által behozott téma egyre erősödik, miközben az ék csúcsán álló emberhez ér. A Gestalt különböző instrukciókkal ér el hasonló hatást, például arra kér: keresd meg ezt az érzést a testedben; nagyítsd fel a mozdulatot, túlozd el! A playbackes ambivalenciában felváltva kerül előtérbe egyazon dolognak két oldala. Ezt az alapelvet használja a Gestalt is, mikor azt figyeli, milyen alak emelkedik ki a háttérből. Azzal, hogy elfogadjuk és követjük a bennünk kiemelkedő alakot, jobban kapcsolatba kerülünk magunkkal.

Az improvizáció nyújtotta szabadság akkor érvényesülhet, ha adottak hozzá a keretek A Playback itt megint a színháztól kölcsönzött, és egy drámai ívre építi fel az előadás egészét, a hangulatok megjelenítésétől indulva az összefoglaló zárójelenetig. Az egyes jeleneteken belül is hasonló drámai ív feszül: a mesélő történetével kezdve a lejátszáson át a mesélő visszajelzéséig. A paletta ezt az ívet teszi láthatóvá, hangsúlyossá. A Gestalt szerint élményeink egy ciklus mentén szerveződnek. Először észleljük a hátteret, majd ebből fokozatosan kiemelkedik egy alak – pillanatnyi szükségletünktől függően. Amikor például elhaladok egy pékség előtt, a kakaóscsigát vagy az eladó mosolyát veszem észre, attól függően, hogy éhes vagyok vagy magányos. Ekkor akcióba lépek, s ezáltal kapcsolatba kerülök (a kakaóscsigával vagy az eladóval). A kapcsolat annál gazdagabb, minél teljesebben élem át a drámai ív illetve a gestalt-ciklus egyes szakaszait.

A Playbackben és a Gestaltban tehát egyaránt fontos, hogy nyitottan, előzetes elvárások nélkül lépjünk kapcsolatba a másikkal; hogy rávilágítsunk énünk árnyékos részeire is, és kapcsolatba kerüljünk velük; és hogy figyeljünk a folyamat egészére – nevezzük ezt akár drámai ívnek, akár gestalt-ciklusnak. Nem véletlen, hogy a gestalt-csoportokban felbukkannak playbackesek, és több társulat tagjai – pl. Álomszínház, Vaku – tanultak gestaltot. E két módszernek van mit tanulnia egymástól. Nekünk pedig – playbackeseknek és gestaltosoknak – érdemes egymással kapcsolódnunk.